Boldog hétköznapot!!!

"Vándorlásunk idején két alkalommal tartottunk ünnepséget egy-egy tehetség tiszteletére. Senki nem szenvedett hiányt az elismerésben, mindenkit megünnepeltek, de a születésnapokról nem emlékeztek meg - hiszen sokkal nagyobb dolog az, amikor az egyéniséget, az életben tanúsított rátermettséget illetik dicsérettel. Szerintük az idő múlása arra szolgál, hogy az ember lehetőséget kapjon a fejlődésre, hogy bölcsebbé váljon, kiteljesítse önmagát. Ha valaki előrelép az előző évhez képest - és ezt neki magának kell éreznie -, bejelenti a többieknek, és megünnepelteti magát. Aki tudja, hogy jobb lett, elért valamit, azt az egész közösség megdicséri.

Egy alkalommal azt az asszonyt köszöntötték, kinek tehetsége, ahogy ők mondják, orvossága, a hallgatás képessége volt. Titoktartónak hívták. Ha valaki beszélgetésre vágyott, vagy ki akarta önteni a lelkét, meg akart szabadulni valami nyomasztó dolog súlyától, vallomást szeretett volna tenni, ez az asszony mindig rendelkezésére állt. A beszélgetést bizalmasan kezelte, tulajdonképpen nem adott tanácsot, de nem is ítélkezett. Tenyerébe vette az illető kezét vagy fejét, és meghallgatta. Bátorította a rászorulókat, hozzásegítette őket, hogy megoldják a dolgokat, hogy meghallják, amit a szívük diktál.

Eszembe jutottak az otthoni emberek: fiatalok tömegei, akiknek nincsenek céljuk, példaképük, a nincstelenek, akik haszontalannak érzik magukat, a kábítószer rabjai, akik egészen más, vélt valóságban akarnak élni, nem abban, amely körülveszi őket. Bárcsak magammal hozhattam volna őket, ide, ahol láthatnák: milyen kevés is elég ahhoz, hogy az ember a köz javára legyen, milyen nagyszerű érzés ismerni értékeinket, és igazi próbára tenni magunkat.

A Titoktartónak nevezett asszony tisztában volt saját értékeivel, mint köztük mindenki más. Az ünnepségen valamennyien kissé méltóságteljesebben ültünk, mint máskor. Titoktartónak az volt az óhaja, hogy a világmindenség örvendeztessen meg minket finom ennivalóval. S lőn - aznap este bogyóktól, szőlőszemektől roskadozó növények közt sétáltunk.

Néhány nappal korábban már láttuk, hogy messze tőlünk felhőszakadás van, és ahogy közelebb értünk, a pocsolyákban temérdek ebihalra leltünk. A porontyok fennakadtak a forró köveken, és gyorsan kiszáradtak, de olyan vacsorát csináltunk belőlük, amilyenről álmodni sem mertem volna. Ünnepi ételeinkbe egyéb, kevésbé étvágygerjesztő, nyálkás, szökdécselő lények is bekerültek.

Nem maradt el a muzsikálás, éneklés sem. Megtanítottam nekik egy texasi dalt, amelyet dobokkal próbáltunk kísérni. Jó mulatság volt, nemsokára mindnyájan nevettünk. Bemutattam, hogyan táncolnak kettesben a mutánsok, és felkértem Királyi Fekete Hattyút, hogy legyen a párom. Pillanatok alatt megtanulta a keringő alaplépéseit, de nem volt hozzá zenei kíséretünk. Dúdolni kezdtem hát a dallamot, és bátorítottam a többieket, hogy dúdoljanak velem. Nemsokára az egész társaság hangosan zümmögött és keringőzött Ausztrália szabad ege alatt. Megtanítottam nekik egy amerikai néptáncot is, Ooota nagyon jól bevált szólótáncosnak. Akkor este elhatároztam: ha a gyógyítás művészetét el tudtam sajátítani, talán megpróbálkozhatom a zenével is.

Elérkezett a megfelelő pillanat, hogy bennszülött nevet kapjak. Társaim szerint több dologhoz is tehetségem volt, megérezték, hogy szeretem őket és életmódjukat, s közben nem tagadom meg a sajátomat sem, ezért elneveztek Két Szívnek.

Titoktartó ünnepén sokan méltatták az asszony értékes tulajdonságát, megvallották, hogy megnyugtató lényére valamennyiüknek nagy szüksége van. Titoktartó ragyogott a boldogságtól, és szerény méltósággal, királyi fennköltséggel fogadta a dicséretet.

Csodálatos éjszaka volt. Mielőtt álomba merültem volna, köszönetet mondtam a világmindenségnek az egész, felejthetetlen napért.

Ha rajtam múlik a választás, annak idején bizonyára sosem indultam volna el ezekkel az emberekkel, étlapról nem rendeltem volna ebihalat. Most mégis eszembe jutottak jelentéktelenné kopott ünnepeink, amelyek eltörpültek a bennszülöttekkel töltött csodálatos idő mellett. "

Az ékszer

Minél messzebbre kerültünk, annál nagyobb lett a forróság. És a forróság növekedésével gyérült a növényzet, az élet minden jele. Homokos vidéken vándoroltunk, ahol csak elvétve láttunk egy-egy hosszú szárú, kiszáradt, élettelen fűcsomót. Semmi nem volt a láthatáron - se hegy, se fa, semmi. Ez a homok világa volt, mindenütt homok, homokos dudva. Egy napon aztán elkezdtük magunkkal cipelni a gyújtófát. A parázsló fadarabot enyhén lengetni kellett, hogy izzásban maradjon. A sivatagban, ahol a növényzet féltett kincs, minden apró fogásra szükség van az életben maradáshoz. A gyújtófa elengedhetetlen volt esténként a tábortűz fellobbanásához, hiszen száraz fű alig akadt. Láttam, hogy a törzs tagjai összeszedik az errefelé tévedt állatok, főleg a dingók ürülékét. Jó, és ami a legfontosabb, szagtalan tüzelőnek bizonyult. Mindenki tehetségesnek születik, jutott eszembe. Ezek az emberek életük során kibontakoztatják magukból a zenészt, a gyógyítót, a mesemondót vagy bármi mást, aztán ennek megfelelően új nevet kapnak és túllépnek korábbi önmagukon. Így hát, némi öniróniával, én is kamatoztatni akartam adottságaimat, kezdetben mint trágyaszedő. Egyszer egy szép fiatal lány hosszú szárú, gyönyörű sárga virágot hozott elő áhítattal a dudvás bozótból. A nyaka köré tekerte, majd elöl megkötötte, és a virág úgy fityegett a mellén, mint valami értékes kitűző. A többiek köréje gyűltek, csodálták, dicsérték választását. Egész nap vele foglalkoztak. Láttam, hogy a lány ragyog a boldogságtól, és különösen csinosnak érzi magát. Ahogy elnéztem a lányt, eszembe jutott az az eset, amely nem sokkal azelőtt történt a munkahelyemen, hogy eljöttem otthonról. Fölkeresett egy beteg, akit fokozódó szorongás gyötört. Megkérdeztem tőle, hogy mi nyomasztja, mire elmesélte, hogy egy gyémánt nyakláncának a biztosítását nyolcszáz dollárral emelte a biztosító. Talált valakit New Yorkban, akiről azt állították, hogy hiteles másolatot készít az ékszerről, természetesen hamis kövekkel. Betegem készült New Yorkba, meg akarta várni, míg a másolat elkészül, majd hazarepülve el akarta helyezni a valódi köveket a bank páncéltermében. A tetemes biztosítási összegtől így se szabadult volna meg, hiszen a legjobb páncélterem sem szavatol tökéletes biztonságot, de mégis kevesebbet kellene majd fizetnie. Megemlítettem a közelgő városi bál napját, mire a nő elújságolta, hogy éppen addigra lesz kész a nyaklánc másolata, és ő azt fogja viselni. Annak a bizonyos napnak a végén az Igazak népének leánya levette nyakáról a virágot, a homokba fektette, visszaadta az anyaföldnek. Az alkalmi ékszer megtette a maga szolgálatát. A lány pedig hálás volt és nem felejtette el a figyelmet, amellyel a többiek aznap kitüntették. Mindez azt jelentette számára, hogy társai vonzónak találják. Ennek ellenére sem ragaszkodott hozzá, hogy a virág az ő birtokában maradjon. Annak az a dolga, hogy elhervadjon, elszáradjon, humusszá válva visszatérjen az anyaföldbe, és újra kinőjön, ha eljön az ideje. Ezért jutott eszembe az otthoni betegem. Jól megnéztem magamnak a bennszülött lányt. Az ő nyakékének célja volt, honfitársnőmének értéke. Való igaz, hogy világunkban valakik értékrendjével baj van, állapítottam meg, és alig hinném, hogy e nyílt szívű emberekével itt Ausztráliában, a senki földjén.