2011. február 5., szombat

A gyógyító zene

A csapatban voltak olyanok, akik rendelkeztek azzal, amit a mi szavainkkal a zene gyógyító erejének lehetne nevezni. Nem valódi gyógyszer volt ez, amellyel fizikai értelemben gyógyítanak. Inkább valami csoda volt, amelynek birtokosa az egész csapatot jó közérzetre, vidámságra hangolta. Ooota elmagyarázta, hogy nagyra becsülik a csontok helyreillesztésének a tehetségét, de nem tartják többre, mint például az élőlények termékenységét, a madarak tojásrakó képességét. Mindegyikre szüksége van a világnak, mindegyik személyhez, egyedhez kötődik. Egyetértettem vele és eszembe jutott, hogy jó lenne végre tojást enni. 




      Aznap kiderült, hogy nagy koncert van készülőben. Hangszerek természetesen nem voltak csekély poggyászunkban, de én már leszoktam a kérdezősködésről, hogy miként és honnan kerülnek elő bizonyos dolgok.

      Délutánra érezhetően nőtt az izgalom, amikor a körülbelül hatméteres sziklafalakkal határolt, mindössze négy méter széles szurdokba értünk. Itt ütöttünk tábort éjszakára, és amíg a zöldségből és bogarakból álló vacsora készült, a zenészek felállították a színpadot. A szurdokban hatalmas növények voltak, hordó alakú terméssel. A termést levágták és kikotorták belőle a tökbélre emlékeztető nedves részt, amelyet elrágcsáltunk. A magokat félretették. A magunkkal hozott bőrök közül néhányat ráfeszítettek a kivájt tökformákra, és bármilyen hihetetlen, máris készen álltak a nagyszerű dobok.

      A közelben kiszáradt, korhadt fatörzs hevert, ágai közt termeszek laktak. Egyik ágát levágták, a rovarokat pedig lerázták róla. A termeszek teljesen kirágták a fa közepét, az üreg tele volt fűrészporral. Hosszú bottal kitisztították a korhadt belső részt, alaposan kifújták, és kész is volt a hosszú, üreges cső. Mintha csak Gábriel arkangyal harsonáját láttam volna. Később tudtam meg, hogy ez az a mély hangon megszólaló fúvós hangszer, amelyet az ausztrálok didzseridúnak hívnak.

      Egyik zenész botokat ütögetett össze, a másik két kővel verte hozzá a ritmust. Az összeszedett paladarabokat zsinórra kötve felaggatták, ezekből olyan hangot sikerült előcsalogatni, mint a csilingelő csengettyűké. Valaki más zsineghez erősített lapos fadarabból készült búgattyút pörgetett, mely zúgva-búgva szólt. A muzsikusok mesterien bántak a hangerősséggel és a szurdok akusztikája is pompásnak bizonyult. Koncert volt ez a szó valódi értelmében.

      Gyakran énekeltek is, akár egyedül, akár csoportosan, néha több szólamban. Egyik-másik daluk egyidős lehetett történelmükkel. Olyan énekeket hallottam tőlük, amelyek akkor születtek itt a sivatagos pusztában, amikor a fehér ember még nem ismerte a naptárt. Aztán jöttek a legfrissebb darabok is, amelyeket a tiszteletemre rögtönöztek. És újabb bölcsességgel leptek meg: "Ahogy a zenész szüntelenül keresi a legszebb hangot, úgy várja a zene a világmindenségben, hogy valaki megszólaltassa".

      Mivel nem volt írásbeli kultúrájuk, a tudást a dalok és a táncok őrizték és adták nemzedékről nemzedékre. Történelmi eseményeiket a sziklára rajzolták, vagy dalokban és jelenetekben örökítették meg. Mindennap énekeltek, hiszen elevenen kellett tartani a múlt történéseit, és meg kellett emlékezni az elmúlt kerek esztendőről is. Ha minden eseményt megörökítenek és időrendben sorba raknak, összeállna a világ több ezer éves történelmének képeskönyve.

      Közvetlen tanúja lehettem annak, hogy miként élnek teljes életet ezek az emberek, akiknek szinte semmilyen anyagi eszközük nincs. Az ünnepi koncert befejeztével a zenészek visszatették hangszereiket oda, ahol találták őket. A magokat elvetették, hogy jövőre is legyen utánpótlás. A sziklafalra jeleket festettek, így az utánuk jövő vándorok is könnyen rátalálnak a termésre. Letették a botokat, ágakat és köveket, a zenészek önbecsülését kielégítette az alkotás öröme, a tehetség tudata. A muzsikus magában hordozza a zenét, nincs szüksége különleges hangszerekre. Ő maga a zene.

      Mintha én is azon a napon ébredtem volna rá, hogy egész létünkben önkiszolgálók vagyunk. Mi tesszük gazdaggá életünket, magunkat ajándékozzuk meg, rajtunk múlik, mennyire vagyunk találékonyak és boldogok. Zeneszerzőnk és muzsikusaink emelt fővel vonultak el. - Igazán jó koncert volt - jegyezte meg az egyik. - Talán ez volt a legjobb - helyesbített a másik. Aztán meghallottam, amint a főszereplő így szólt: - Nemsokára Zenészről Nagy Zenészre változtatom a nevemet.

      Nem tartottam önteltnek. Ezek az emberek valamennyien tisztában voltak képességeikkel és azzal, hogy mindenkinek fejlesztenie kell és meg kell osztania a többiekkel azt a sok csodát, amely megadatott neki. Az új név felvételének ünnepélyes pillanata nem képzelhető el saját értékeink elismerése nélkül.

      A törzs, tagjai tudomása szerint itt él az idők kezdete óta. A tudósok szerint legalább ötezer esztendeje laknak Ausztrália földjén. Csodálatraméltó, hogy évezredek alatt sem pusztították ki erdőiket, nem szennyezték be vizeiket, nem veszélyeztették az itt élő állatfajokat, nem fertőzték meg környezetüket, mégis mindig volt elegendő ennivalójuk, megfelelő menedékük. Sokat nevetnek, ritkán sírnak. Hosszú életet élnek, termékenyek, egészségesek és lélekben erősek.




6 megjegyzés:

  1. Nekem is ! :)))
    Szép hétvégét Nektek! :)))

    VálaszTörlés
  2. Fantasztikus írás !Szeretnélek meglepni egy blogdíjjal .Fogadd tőlem kérlek szeretettel !:)

    VálaszTörlés
  3. ...így lehetünk lélekben erősek.
    Nagyon szeretem ezt az írást.
    Ölelésemet küldöm...

    VálaszTörlés
  4. Drága Hajnalka!
    Úgy örülök , hogy erre jártál!:)))

    VálaszTörlés